Egy csodálatos dolgot történt minap immár sokadszor a réten.

A kis nyuszi és a róka kibékültek és örök barátságot fogadtak. Ez a történet viszont túlságosan messzire vezetne és egyébként is teljesen másról akartam írni.

Egy csodálatos dolog történt minap immár sokadszor a réten.

A napocska sugaraival csiklandozni kezdte a fűben heverő üvegszilánkokat, amik ezer és egy alakzatot vettek fel méretük és a gravitáció hatására.

Némelyikük így, másikuk úgy pergett a földre, egyikük jobban másikuk, kevésbé nyomódott, ékelődött bele a talajba. Egyikük azonnal képes volt halálos sebet okozni a beleesőnek, mások csak súlyos, életveszélyes sérülések okozására voltak alkalmasak.

Nincs is szebb egy 15X30-as kaszapenge formájú üvegcserépnél! Hát még ha van belőlük egy tucat és másmilyenből, még több is. Mindez természetesen állandóan, mert az élet szép, csak én vagyok ronda.(Ez utóbbi nem tartozik szervesen a tárgyhoz)

Szóval, mint már említettem már sokadszorra gondolta egy geometriából és általában gondolkodásból felmentett lény – az ember erős túlzás lenne – hogy a szelektív hulladéksziget, üveggyűjtésre kijelölt konténere mellé, felé, mögé helyezi kicserélt ablakát.

Igaz ezek a szigetek síküveg befogadására nem hivatottak, de hősünk ebből mit sem értett, hiszen azt gondolta, hogy amennyiben ő egy sík – ezt a szomszédasszonya, anyósa, sógora stb. rendszeresen hangoztatta – és térbeli kiterjedése könnyen meghatározható, akkor az egyrészt átlátszó, másrészt baszott nehéz üvegtábla, ami olyan egyenes volt (sík) mint a háborítatlan víztükör, egészen biztosan abba a kategóriába tartozik, amely bátran és könnyedén elhelyezhető a tartályban.

Igen ám, de a megátalkodott idegen szívű ellenség, túlontúl kicsi nyílást vágott rá és azon akárhogyan is forgatta, csűrte és csavarta, nem tudta begyömöszölni az ablakát keretestül.

forrás:pixabax.com

Hősünk – én mondjuk nem tartok rá igényt – tanácstalanul álldogált egy darabig, majd valamiféle isteni szikra pattanhatott ki az agyából, mert fogta magát és ottfelejtette az egész hóbelevancot.

Még aznap este – is – megélhetési vadászok fésülték át a környéket és szorgos kezük kitermelte az ablakból a 2 percre elegendő tüzelőanyagot. Ez legalább fél óra munkával és jelentős csörömpöléssel járt, amiből természetesen semmit sem hallottak a szomszédos házak máskülönben éber lakói.

A vadászok nem voltak irigyek, az üvegcserepeket, mind egy szálig otthagyták. Így minden kirakósat játszani szerető gyermek megtalálhatta a következő napokban, hetekben, években a megfelelő szórakozási lehetőséget a színes – mert itt-ott már véres volt némelyik - csempécskéknek, mozaikdarabkáknak betudható szilánkokban.

Hogy mi lett az ablaktulajdonossal, mi lett a vadászokkal, mi lett a gyerekekkel, mit gondolt a konténereket daruval ürítő szemétszállítási asszisztenssel, az állatorvosnál dekkoló kutya, vagy macska tulajdonosokkal, a kipihenten hazaérkező közmunkásokkal, azt sajnos nem tudom, de ma amikor a tetthely felé vitt az utam egy újabb, szép, egészséges, frissen bontott ablakot láttam a hulladékgyűjtőknek támasztva.

Nincsen vége, de fuss el véle onnan!

Bréking!!!!

A másik ablakot is sikerült ma estére ízzé-porrá zúzni. Holnap tudom már önkéntes közmunkásként mit fogok csinálni.