Az ész a fontos, nem a haj és különben sem a ruha teszi az embert - mondanám, ha a közhelyhalmozás lenne a célom, de ilyet még véletlenül sem tervezek. A következő történet mégis ilyesféle színezetet kaphat minden igyekezetem ellenére.

Május elején jártunk és még mindig nem cseréltem le a téli abroncsokat, ezért sürgősen szabad gumiszerelőt kerestem. Elsősorban a lakhelyemhez közel eső, jól bejáratott, megszokott szervizt kerestem fel, akik a gumicsere - dömping után nem zárkóztak el attól, hogy hosszas körök futása nélkül is rendelkezésemre álljanak.

Egy új munkatárs erősítette, az amúgy is felduzzasztott vállalkozást, amely megítélésem szerint legfeljebb egy embernek tudott a kenyér mellé tejet is adni, ennek ellenére már hárman dolgoztak a csepp műhelyben.

Egy német pilótaoverálban tüsténkedett történetünk főhőse, aki első pillantásra ugyancsak bizarr látványt nyújtott foncsikba fogott sűrű, fekete hajával, hiányos fogazatával és a roppant fürgeségével. Egy kergetőző ördögszekér benyomását keltette, de a szekér kifejezést akár el is hagyhatjuk és ezt nem a tréfa kedvéért jegyzem meg. Ha a krampuszt szeretnénk leírni, ábrázolni elegendő lenne róla egy alaposabb képet festeni, vagy a szó valós jelentésének megfelelően fotografálni, rajzolni. Nem volt hosszú bojtos farka - legalábbis nekem szerencsére nem mutatta meg - és nem volt lópatkó sem a lábán. Vasvilláját sem láttam le támasztva a sarokban és egy picit sem volt kénköves a lehelete.

A csomagtartóból kivéve a csere-kerekeket, megpillantotta az utazó írógépemet, amit mindig magamnál hordok. Csak látszólag döbbent meg - bár fogalmam sincs miért akarom ráfogni, azt ami leginkább velem esett meg - és két mozdulat, két fordulat közben félig kérdő, félig kijelentő hangnemben odabökte, hogy miért is olyan nagyszerű találmány az írógép, mint olyan, amit amerikai, orosz, vagy akár kínai csúcstechnológia sem überelhet, hiszen ha valamit, akkor ezt biztosan nem lehet feltörni, illegálisan letölteni és más egyéb fondorlatok útján megszerezni. Természetesen itt nem magára a masinára, hanem az általa létrehozott tartalomra gondolt, hiszen azokat többnyire széfekben, páncélszekrényekben, hét lakat alatt őrzik és viszonylag egyszerűen meghúzható azok köre, akik egy esetleges kiszivárogtatás esetén szóba jöhetnek, mint jogosulatlan, felelőtlen adatkezelők. Itt kívánnám megjegyezni, hogy az orosz titkosszolgálatok nemrég adtak megbízást a németeknek, hogy számukra különös ismertetőjeggyel ellátott mechanikus írógépeket készítsenek korlátozott számban, amelyeket annak a néhány valóban különleges ügynöknek szánnak, akik a titkosszolgálatok verőerén tartják ujjainkat.

Engem minden esetre meglepett a gumiszerelő-segéd naprakészsége e témában, de meglepetésemet igyekeztem eltitkolni előtte. Nem büszkeségből, hanem szégyenből. Szégyelltem ugyanis magamat, hogy a külseje alapján ítéltem meg egy embert, aki, mint ahogyan az ábra is mutatja túlnőtt mindenféle klisén, fügét mutatott a társadalmi konvencióknak.

Szégyenkezésre nem hagyott időt, mert monológját folytatva olyan új vizekre evezett, amely ismételten az elevenembe talált. Elárulta, hogy nagy gyengéje a diktafon, amivel - figyelem!- a gyerekeinek kíván rövid hangüzenetekben tanácsokat hátrahagyni. A gyerekeivel vélhetőleg többször összekülönbözhetett, összevitatkozhatott már, és ismerve a mai gyerekek alaptalan önbizalmát és öntudatosságát az észérvek ellenére alul maradhatott. A felesége - akitől a szövegkörnyezetből itélve külön élhetett - többször vetette a szemére, hogy azért fordulnak a dolgok egyre rosszabbra, mert ő ezt megmondta. Azt persze eszébe sem jutott az egyszerű léleknek - lám megint előítéletes vagyok - hogy amennyiben a szerelősegéd akaratával tudnál a sorsot irányítani nagy valószínűség szerint nem a porban fetrengene, hanem meztelen nők karjaiban valahol a trópusokon.

A diktafonra szánt üzenetek a jövőnek, az akkori gyermekeinek címezte, de kérdés, hogy valaha célbaérnek-e.

Leginkább azért, mert egy valamirevaló hangrögzítőre még nem sikerült szert tennie. Magam is hasonló terveket dédelgetek, ezért abszolút át tudom érezni helyzetét, és támogatni tudom csak elképzelését.

Azt sajnos már nem állt módomban megosztani vele, hogy az üzenetek, ha nem jutnak célba, az nem azért lesz, mert nem sikerül felmondania őket, vagy nem lesz hova elmentenie, hanem azért, mert mindenféle szent akarat és törekvés ellenére nem fogják akarni meghallgatni azt.

Senki sem szeret szembesülni ugyanis azzal, ha téved, ha nincs igaza, és akit csak ilyen módon lehet "falhoz állítani" annak csak egy igazság létezik: a sajátja. Ha valami pedig nem az ő elképzelése szerint történik, az ármány eredménye. Ettől a hazugságtól azonban még nem láttam, hogy valaki boldogabb lett volna.