Gyerekkoromban sokáig nem értettem az "Adni, kapni jó!" szlogent. Ismétlem gyermek voltam és gyermek leszek hamarosan ismét. Csak azt néztem, mit is hoz a Télapó, vagy a Jézuska, a húsvéti nyúl  a rokonok, a kedves, vagy akár a nemszeretem ismerősök köre. Magam nem voltam önző, mert számos játékomat megosztottam barátaimmal, játszótársaimmal, de ekkor semmilyen különös éréssel nem töltött el ez az aktus. Aztán tovább bonyolódott a helyzet, amikor azt szajkózták, hogy kapni jó, de adni jobb.

Ezt már végképp nem éreztem, de ettől függetlenül tovább törtem a tábla csokikat és szórtam az osztályban a cukorkákat, ha éppen azt vittem magammal. Ám ez természetes volt számomra. Nem volt több, mint egy falatnyi levegő, amire csak akkor figyelünk fel, ha éppen nincs belőle, hogy azt beszippantsuk. Soha nem gondolkodtam azon, mások vajon, hogyan vélekednek ez ügyben. 

Aztán szépen felcseperedtem, megértettem az üzenetet és én is szívesebben lepem meg szeretteimet, ismerőseimet, mint fogadok el tőlük valamiféle tárgyiasult kedvességet. Nem vizslatom, hogy mással szemben is hasonlóan járnak-e el, de azért azt tapasztalom, hogy nem hétköznapi jelenség a másik traktálása mindenféle földi jóval. Különféle magyarázatok születnek, a miért nem adok kérdésére, de lényeg, hogy az egész évben történő közadakozás nem tendencia hazánkban. Persze felajánlásokat egész évben várnak a legkülönfélébb szervezetek, de a fene tudja miért, nem szívesen adok alkohol és cigiszagú családsegítéssel foglalatoskodó házalóknak, akármilyen pecsétes papírt mutogatnak és az események tükrében nem veszem ki a részem a nemzeti összefogásból sem, mert az is úgy bűzlik, mint egy pöcegödör lásd például vörösiszap katasztrófa károsultjainak összegyűjtött adományok szétosztása. 

Azt a képmutató magatartást pedig szívemből megvetem, hogy most az ünnepekre apellálva "koldulnak" különféle karitatív szervezetek. Főleg az egyházak vonalán érzek némi - óriási - visszásságot.  Amíg az oktatáson kívül - amiért természetesen állami kvótát kapnak - gyakorlatilag semmiből nem veszik ki a részüket (bár ebből se vennék), amíg nem látok apácákat a hospice-ban, kórházakban, árvaházakban, amíg a templomok fűtésétől kezdve, a díszítésen át mindenre a híveket, vagy a hívőnek látszani akarókat pumpolják meg, addig nincs alapjuk kérni. A bevett egyházak óriási állami dotációban részesülnek - gondoljunk csak a Mátyás templom renoválására 30 milliárdból - ami egyházi tulajdon és úgy gondolom a tulajdonosnak illene azt karbantartania, de számos példát sorolhatnék.

De nem az egyházak támadása a témám, hanem a képmutató, karácsonyi időszakhoz köthető adakozás. Persze én megértem, hogy ilyenkor könnyebben nyílnak meg az erszények. Idáig süllyedtünk, hogy a valóságos társadalmi szerepvállalás - tehát nem a műbalhé - egyáltalán nem foglalkoztatja az embereket. Költenek különféle látványos megmozdulásokra, miközben emberek fagynak meg az utcán. A szociális ellátórendszerhez senki nem mer pozitív értelemben hozzányúlni, de közben annak foltozgatására, az állami feladatok civil szervezetek által történő megoldására csak csepegtetik a forrást. Amíg kukázó gyereket látok az alkony leszálltával, addig a bukszám zárva marad a magyarországi karitatív intézmények előtt. Léteznek olyan egyesületek és alapítványok, amelyek működésének megismerése után bátran ki merem nyitni a bugyellárisomat, de ez nem az ilyen-olyan karitász, vagy szeretetszolgálat. Itt valahogy nem érzem a szeretet szellemét szétáradni. Valahogy visszásnak találom a reklámra fordított összegeket, a pompás honlapokat, adományvonalakat, mert ezeket sem ingyen hozták létre és tartják karban, kezelik. Nem haboznék, ha Néri Szent Fülöp rongyos alakját látnám egy zsákkal az ablakom alatt feltűnni, de erre vajmi kevés esélyt látok. Addig csak bizakodom, hogy sokan belátják: nem repi- és kérészéletű lelkiismeret megnyugtatásra, hanem valóságos adakozásra van szükség, mert jónak lenni jó és segíteni nemes. Segíteni a rászorulóknak közvetlenül és nem azoknak, akik azt ígérik, hogy segítenek.

Gondolataim lezárásaként ajánlom ezt a dalt mindenkinek.