Reggeli rádióműsorban megszólaló szerint a félreértéseknek, nyűgjeinknek, bajainknak az egyik oka lehet az egymás mellett történő elbeszélésen kívül az is, ha az egyik, vagy akár mindkét fél olyan szótakarékosan viselkedik, hogy abból nincs ember a talpán, aki kihámozza, mit is akarnak, ha akarnak egyáltalán valamit, mert annak is lehet üzenetértéke, ha nem üzennek semmit.

Tehát az egymással szemben ülő két néma ember nem feltétlenül bölcs, vagy csodarabbi, akiknek egymás számára már nincs mondanivalójuk, hiszen a világ összes tudásával, tapasztalatával bírnak, hanem egyszerűen csak kukák, vagy buták vagy korunk szülöttei (vö. digitális bennszülött) vagy csak egy átlagos anyagcsere ember, ahogyan az oxigént a vizet és némi táplálékot pusztító embertársamat szoktam eléggé el nem ítélhető módon, roppant fölényesen, de talán érthető okokból nevezni.

Szóból ért az ember, mondja a műsorvezető, és én bólogatok. Majd kisvártatva megérkezem a munkahelyemre/boltba/hivatalba és igyekszem a lehető legnagyobb részletességgel előadni a közlendőmet, mivel a magam részéről meg kell mindent tennem, hogy megértsenek. Rajtam nem múlhat, én nem hozhatok létre kommunikációs vákuumot. Aztán azt tapasztalom, hogy ha mondandóm továbbterjeszkedik egy szinten, például a boltban nem csak azt szeretném eldönteni, hogy milyen színű sampont vegyek, hanem azt is, hogy hány milliliterest, rögtön szűkülni kezd a tér. Az eladó egyre közelebb jön, egyre fenyegetőbbé válik, már-már az is megfordul a fejemben, miért is jöttem a világra, -ezt általában a halál kapujában (értsd: orvosi rendelő) hatványozottabban szoktam érezni - én pedig választhatok nagyjából a következők közül:

1. Megütöm.

2. Nem ütöm meg, de védekezem.

3. Elfutok.

4. Nem vásárolok.

5. Jó lesz nekem a 300 milliliteres is.

Akárhány példát előcibálhatnék annak érzékeltetésére, milyen nehéz is ma szépen és jól beszélni, vagy írásban kommunikálni, de nem teszem, mivel azzal mást nem, csak többet állítanék. Szóból ért az ember, mégis fájdalmas, ha megszólítanak és ez nem csak az iskolai felelésekkor van így, vagy ott ahová a király is gyalog jár, hanem az ember dönti el, sikerül-e átlépni a majmok énekének határvonalát, vagy sem. Inkább sem, ahogyan én tapasztalom, de az is lehet, hogy rossz helyen lakom itt Indiában, a dzsungel szélén ebben a kis faluban.

Fájdalmas beszélni és még fájdalmasabb hallgatni és még csak nem is olyan élvezetes, mint egy sajtreszelővel rejszolni (lásd Zuzu Petaz – Ford Fairlane!) ha partnerünk nem bonyolultabb, mint egy papucsállatka, vagy ha bonyolultabb, mint négy mesterséges intelligenciát fejlesztő szuperszámítógép sorba kötve.

Szóból ért az ember, ezért beszéljünk, de csak akkor, ha van mondanivalónk, figyeljünk oda arra, aki beszél, de előtte fussuk le a szükséges köröket! Nézzünk utána, olvassunk, tájékozódjunk és aztán beszéljünk! Beszéljünk ahogyan akarunk, de aztán azt is legyünk képesek elfogadni, elviselni, ahogyan válaszolnak nekünk.

Ugye, hogy nem is olyan könnyű?