A jó ízlésnek is van határa. Mindenki belepisil a medencébe, de a rajtkőről kicsit meredek, ahogy szoktam mondani. Olvastam a helyi lapot. Benne találtam meg, az alábbi flekket.

Adott egy, a kereskedelemben dolgozóknak talán öt (ha szombaton kinyitnak), mindenki másnak - leszámítva az ügyeleti, készenléti szolgálatokat ellátókat – négy napos munkahét. (A hatékonyságról nem kívánok most szólni.)

Egy és kettő. Mindhárman „függnek” tőlem. Aztán írtam mintegy ötvenet. Harmadnapra a fele sem válaszolt, ellenben öt-hét „függő” próbálkozott. Természetesen válaszoltam. Volt akinél egy nap eltolással.

„forintositas.hu. Ki? Hogyan? Mikor?” - villan elémbe a multireklám, amin négyzetrácsos lapon elhelyezve egy kézzel rajzolt kocka (?) is helyet kapott, de az ötletgazda aláírása már nem fért rá.

Nincs legközelebb. Nem lesz majd. Csak most van. Csak azt tudom számon tartani, ami elmúlt, amiről tudom, hogy lehetett volna másként is. Több energiába, odafigyelésbe és pénzbe sem került volna. De nem lett és nem is lesz, mert ha lehetett volna, akkor most az lenne és ezek a sorok nem…

Olvasom a lapokat és egyre gyakrabban bökik a szemem tanár-diák kapcsolatokról megfogalmazott vélemények. Itt nem a “klasszikus” viszonyról van szó, amikor a jobb jegy érdekében “Térdelj le és szeress!” és nem a kapuzárási pánik találkozik az apakomplexussal című liaison. Ez kérem a modern kor…

Állok a parkolóban. Tipikus hipermarket, tipikus zsúfoltság, tipikus vásárlók, tipikus tömeg. Vidékre készülök az édeni csendbe és nyugalomba. Próbálom magam erre dresszírozni és figyelmen kívül kívül hagyni az engem oly annyira zavaró nagyvárosi jelenségeket. Behunyom a…