Ünnepi gálaműsorra voltunk hivatalosak és természetesen magamra vállaltam a (támogatói) jegyek megvásárlását.

  Miskolc. Teljesen átlagos hétköznap este. Pontosabban késő délután. Egy társasházban.

A www.hirado.hu oldalán 2015.03.03-án megjelent "Andorai Pétert választották a nemzet színészének " című cikkben az alábbiakat olvastam.

Szörnyű dolog történt a Szürkületi Zónában. Valamelyik gonosz varázsló mágikus ködöt bocsátott, de az is lehet, hogy delejes vihart kavart, minek következtében valamennyi pártaktivista és bérragasztó törpévé zsugorodott és ami még ennél is rosszabb, a pártok egytől egyig…

Egy csodálatos dolgot történt minap immár sokadszor a réten. A kis nyuszi és a róka kibékültek és örök barátságot fogadtak. Ez a történet viszont túlságosan messzire vezetne és egyébként is teljesen másról akartam írni.

Az egészségügy nem küzd olyan megoldhatatlan problémákkal, amire manapság olyan divatos hivatkozni.

Rádiót akartam hallgatni. Szeretek rádiózni. Szomorú vagyok, hogy nincsenek jó műsorok, hallgatható állomások.   Ízlések és pofonok. Inkább pofonok és rugások. Számos. Minden irányból, minden testtájékot érintve. Minden nap. Magyar rádiót szeretnék hallgatni. Nem interneten, hanem egyszerűen…

Egyáltalán nem akartam erről írni. Egyáltalán nem erről akartam írni. Írni sem akartam. Aztán írnom kellett. Segítséget kérni, mert azt hittem megfulladok. Nem igaz, hogy egyedül voltam. A családom, barátaim, ismerőseim érezték. A lakótársaim nem. Ők nem az orrukon vesznek levegőt. Nem a szemükkel…