2016. máj 01.

Eddy mama

írta: Bonyolító
Eddy mama

Eddy pár évvel idősebb, mint én. Ez sem számára, sem számomra nem kifejezetten örömteli állapot, csak annyi a különbség, hogy Eddy ebből semmit nem fog fel, ő ugyanis szellemi fogyatékos.

Aki ismerős Újdiósgyőrtől Lillafüredig, soha nem keverné össze narancssárga kabátját és elmaradhatatlan jambósapkáját, amit nyáron, a legnagyobb melegben is visel. Talán hiúságból nem válik meg soha tőle, ugyanis gyerekkorunk óta csaknem kopasz. Némi pehely lapul ugyan kobakján, de azt nem nevezném hajnak. Nem fázik, inkább szégyelli, vagy csak egyszerűen megszokta.
Harminc év alatt még nem voltam annyira türelmes hozzá, hogy végighallgassam történetét, igaz ez akkor sem okvetlenül sikerülne, ha tudna mesélni. De nem tud. Nem kérdezem, ő nem válaszol. Beszélni sem képes jóformán, csak makogni, illetve összefüggéstelenül gajdolni valamit, amit csak ő ért. Más amúgy sem kíváncsi rá. Az összes kapcsolata másokkal, kimerül a gyűlölködésben, a szapulásban, cikizésben. Természetesen ennek ő az áldozata, mert minden hányattatásának ellenére sem lenne képes ártani senkinek. Önmagában is ijesztő a külseje, ahogy torz arcából előkúszik fogak nélküli ínye. Szinte mindig mosolyog, vagy nevet, ezért nem lehetséges nem észrevenni ezt a groteszk ábrázatot. Igen, groteszk. Nem válogatom meg a szavaimat, mert akarom, hogy mindenki olyannak lássa, amilyen. A külsőségek tekintetében.

scienceblog_de.jpeg

forrás:scienceblog.de

Háromnegyed tízkor, amikor a kutyát vittem az esti körére, éppen a szelektívből bányászta elő a sörös dobozokat. A vendégség után nálunk is maradt vagy három, amit felkínáltam neki. Persze örömmel fogadta el, bár egy kukkot sem értettem abból, amit dünnyögött. Elégedetten mormogott és én magára hagytam a zsákmányával, amit két-három roppantással tett szállíthatóvá és beváltathatóvá.
Amikor visszafelé jöttem, még mindig vigyorgott és elégedetten bólogatott. Azt hiszem a kutyát dicsérte, de erre nem kötnék fogadást. Én siettem haza, ő pedig folytatta éjszakai vadászatát. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy nem segítenék-e rajta, ha adnék neki ötszáz Forintot, ami akárhogy is számoljuk ötszáz doboz ára a MÉH-ben. Aztán rájöttem, hogy ötszáz doboznak jobban örülne. Pontosabban ötszázszor örülne jobban.

Még gyerekek voltunk és Eddynek is volt biciklije – jó ideje ellophatták tőle, mert már nagyon régen gyalog jár - , amikor egyszer az utcánkba kerekezett és egy nyugdíjas bányász a jelenségét látva azt találta utánakiáltani, hogy az apja inkább disznót baszott volna helyette. Eddy megállt és vigyorgott, hümmögött és hammogott, majd továbbgurult. Én akkor nem értettem ezt. Most már értem és szégyellem magam minden ember nevében és helyett, aki azért bántotta őt élete során, amiről nem tehet, nem tehetett, nevezetesen a fogyatékossága miatt.

Eddynek is van anyukája. Talán 65 éves lehet, vagy inkább 70, de az is lehet, hogy több. Igen, szerintem több.
Miből gondolom, hogy van?
Ha nem lenne, már Eddy sem lenne. Senki nem tenne elé egy tányér levest, nem varrná meg a sapkáját, nem mosná ki a kabátját.
Engedi ugyan guberálni, sőt lehet, hogy ő küldi. Az igencsak nagyra méretezett lyukakból összeszőtt szociális hálón át ők már régen a padlóra estek. Már talán éhen is haltak volna. Ha a szocializmusban nem tudták megfékezni a lecsúszásukat, akkor most ugyan mit várunk? Azt gondolom hozzám hasonlóan ők sem várnak már a csodára.

Érzem, hogy kell lennie valahol egy anyukának, aki hazavárja, aki úgy tekint rá, ahogy csak egy anya tud tekinteni a fiára, aki valóban egyedülálló a világon és számára ez az anya a mentsvár, a menedék, a barát, a bizalmas, akinek talán megnyílik, aki előtt talán világosak gurgulázó szavai, akinek ő a legszebb kisfiú a világon.
Az egyedüli, ahogyan anya is csak egy van.

Szólj hozzá

anya szeretet szegénység Miskolc