Egy érdekes tendenciára lettem figyelmes. Számtalan szakértő, pedagógus pszichológus, szociológus, szülő veti fel problémaként, a most felnövekvő generációkkal történő kommunikációban érzékelhető zavarokat. Kétségkívül nem egyszerű ma szót érteni a fiatalokkal - mondom ezt majdnem fiatalon. Nem feszegetném azt a kérdést, hogy akarják-e egyáltalában azt, hogy megértsék őket, vagy kielégíti őket a szűk, ismerősi, baráti környezet, annak értékítélete, legyen az pozitív, vagy pozitív (mert olyat még nem láttam, hogy a negatív vélemény előremozdítólag hatott volna rájuk). Jobb esetben csak figyelmen kívül hagyják a nem szájuk íze szerinti véleményt, rosszabb esetben durván, következetlenül visszavágnak.

Amikor fel nem mérve helyzetüket, jogállásukat és az erőviszonyokat rámordulnak az emberre, igazán nehezen tudom eldönteni szánakozzam, vagy egészen egyszerűen rendre utasítsam őket - ezt az utóbbit egészen tágan is lehet értelmezni. Hihetetlen az a megalapozatlan önbizalom, magabiztosság, amivel pofátlanul helyre próbálják billenteni a velük összetűzésbe került szerencsétlen tagot. Nem véletlenül használom az összetűzés kifejezést hiszen az ő esetükben - tisztelet a kivételnek - nem is igazán beszélhetünk másfajta érintkezésről. Vagy behódoltatnak, vagy eltaposnak - lehetőleg az utóbbit valamiféle anonim személyiségbe burkolva - a világháló lehetőségeinek kihasználásával.

Ők tévedhetetlennek születtek és jó pár évig - bár közelebbi tapasztalatok nincsenek erről - akár évtizedekig is ebben az állapotban rekedhetnek meg. Az online jelenlét számukra elengedhetetlen, a világháló felülete egyszerűen játszótér számukra, vagy annál kicsit több, mondhatni vadászterület.

Ismeretes a generációknak az ábécé utolsó betűvel történő megbélyegzése, amit én a magam részéről csak részben tudok elfogadni. Hogy hová sorolják őket indifferens, ami engem leginkább foglalkoztat, hogy ki az aki ide, vagy oda sorol másokat, kik azok a szakértők és honnan szerezték szakértelmüket, akik meghatározzák, hogy ez vagy az ipszilon, vagy mondjuk a z generáció tagja. De nem okvetlenül a csoportosítás ellen szólaltam fel most hanem a csoportosítással együtt járó, mintegy megoldási modellek alkalmazásának sikeresség cáfolnám.

A dolog pikantériáját az adja, hogy különféle mentálhigiénés szakemberek, pedagógiai (demagógiai) szaktanácsadók hívják fel a figyelmet arra, hogy e meg nem értett, kőbölcsőben nevelkedett, elkeveredett gyermekeket, nehezen értik meg az ősi korszerűtlen eljárások segítségével - nem tudom miben rosszabbak ezek a nevelési elvek – a titkokat megfejteni nem lehet, a régi dogmák már nem alkalmazhatóak esetükben, ide már speciális szakértelem szükségeltetik, ezzel azonban nem rendelkeznek Magyarországon és itt megállnék. Régi vicc :”Miben tartják a mindent feloldó oldatot?” Hogy világos legyen: hogyan adhat bárki is tanácsot - főleg egy magam korabeli, de egy nálam idősebb, meg pláne.

Nem szeretném és nem is tudom elvenni a kenyerét különféle bulvárlapok újságíróinak, fizetett szakértőinek, a női magazinok, anyák – és általában a szülők - felelősségét törlő, tompító cinkosainak, de néha elképzelem, hogy a gyermeknevelésben totális kudarcot vallott szülőknek nyújtott „segítség” nélkül, az amúgy is semmitmondó, felszínes, tartalmatlan lapok oldalszáma mennyiben csökkenne, ha ezeket a cikkeket törölnék, illetve nem közölnék le. Ezzel saját maguk állítanák ki a bizonyítvány arról, hogy maguk sem alkalmasak a fiatalokat manapság nyomasztó problémáinak kezelésére. Innentől kezdve hiteltelennek tartom ezt a fajta újságírói tevékenységet.

Így nem működik ma kis hazánkban, a szakértők országában a generációk közötti párbeszéd, ami az alapja lenne az elmozdulásnak valamely irányba. De úgy tűnik, mi jobban szeretjük a statikus egyensúlyt.