Ünnepi gálaműsorra voltunk hivatalosak és természetesen magamra vállaltam a (támogatói) jegyek megvásárlását.

Kivételesen a parkoláshoz használatos aprópénzzel teli dobozkámat nem raktam be a kocsiba, de erre már csak akkor döbbentem rá, amikor éppen kiszállni készültem.

Nem állítom, hogy meg tudtam barátkozni az évek során, az igazságtalan, túlzó és ugyancsak borsos parkolási rendszerünkkel, de még mindig jobban jár az ember, ha parkolójegyet és nem büntetést fizet.

Mint már említettem, nem volt váltópénzem, papírpénzt pedig nem fogad el az automata. Mobiltelefonnal is lehetett parkolni szerencsére, mindösszesen 115 azaz egyszáztizenöt Forint tranzakciós díjjal növelt áron. Mindezekkel a körülményekkel azért vagyok kénytelen a kedves olvasót terhelni, hogy érzékeltetni tudjam, milyen relatív is az idő.

forrás:pixabay.com

Már azon morfondíroztam, hogy arra a két percre, a parkolótól huszonöt méterre fekvő jegyirodába, eléggé el nem ítélhető módon, de úgy ugrom be, hogy bizony sem jegyet nem váltok, sem SMS parkolást nem indítok.

Amikor a máskülönben üresen tátongó jegyiroda előtt álldogáló embereket megláttam, tudtam, hogy mégis okos húzás volt a rendszámomat elküldeni SMS-ben a központba. Igaz a döntésemet erősen befolyásolta, hogy a kocsi körül téblábolva, elbambulva pont egy parkolóőrt kérdeztem meg a mobilparkolás mibenlétéről, és ez a körülmény szükségszerűen irányította ujjaimat a nyomógombokra. Ki érti miért?

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, összefutottam az ajtó előtt állókkal, akik szemlátomást be voltak avatva a performanszba, csak engem hagytak a tudatlanság legmélyebb bugyraiban.

A történet akkor vett különös fordulatot, amikor kiderült, hogy a várakozók egy részének személyében a jegypénztár munkatársait is tisztelhettem, akiknek valamilyen – ekkor még tisztázatlan – módon sikerült magukat kizárniuk. Hiába, a technika ördöge és a barna hajfesték! Nem meséltem még, hogy mindketten hölgyek voltak? Talán nem is érdekes, hiszen egyenjogúság van.

Miután hosszas telefonálgatások és kódok nyomogatása, áramtalanítás után a mágneses zár feladta a küzdelmet és be tudtunk menni a pénztárba, már úgy tűnt, hogy megérkeztünk a XXI. századba. Nagyon hamar fel kellett ébrednem ebből az álomból, mivel kiderült, hogy a lekapcsolt elektromos hálózat magától egyhamar nem kapcsolódik vissza. Egy kört ismét futott hát az egyik alkalmazott, de be kell valljam észre sem vettem, hogy ott van, vagy éppen nincs, mivel, aki ott volt, ő is olyan volt, mintha nem lett volna.

Először is türelmet kértek, mivel az ablakok néven elhíresült operációs rendszer lassabban állt fel, mint a farkam azt valaha is gondoltam volna. Már olybá tűnt, hogy újratelepítik a gépet – bár ezt őszintén szólva nem néztem ki belőlük-, amikor egyszer csak mosoly terült el a sors által számomra kisorsolt hölgy – eh, be szépen is mondtam – arcán.

Mielőtt a történetet folytatnám szeretném még egy műhelytitokba beavatni a nyájas olvasót. Szó sincs arról, hogy nem értené meg az ember a technikai nehézségeket. Viszont a fennhéjázó, máskülönben lezsernek és akár humorosan nevelőcélzatú, viselkedéskultúrát formálónak tűnő, falra, pénztárgép hátára, ajtóra kiragasztott szövegszerűségek, - pl.„...nyugodtan telefonáljon, mi sem szeretnénk megzavarni eközben, ezért addig mást szolgálunk ki... bla-bla-bla - bicskanyitogató tótágast álltak egy olyan helyzetben, ahol két nyilvánvalóan szellemi kihívások terén hátrányba szorult női személy, még csak nem is igyekezett az ügyetlenségük miatti időveszteségből faragni. Az ilyenek egyvalakinek a nevelésére, figyelmeztetésére jogosultak, sőt kötelesek: a sajátjukéra.

Én persze csak a ketyegő, aranyárban mért parkolási tarifára és egy jókora gircses-görcsös bunkóra gondoltam felváltva, de nem megállva. Mikor sikerült szemkontaktust találnunk – nem volt könnyű feladat, hiszen a helységben több, láthatóan oda nem illő személy (zömében ismerősök) sertepertélt, megnehezítve az eleve (le)terhelt pénztárosokat. (Az egyik ilyen „kellemetlenkedő”, több tucat jegyet vett, amit sikerült olyan ügyesen kinyomtatniuk, hogy minden látszott rajta, csupán a dátum és a szék száma nem. Mikor az illető ezt szóvá tette, természetesen nem értették hol a probléma, és nem éreztek gyenge késztetést, hogy egy fél centit eltolva, újranyomtassák az egészet, ha már volt, aki egy vagyont fizetett ki érte. Még azt is hozzátették, hogy mennyire sajnálják. Csodálkoztam a panaszos higgadtságán, de az is lehet, hogy cukor helyett mérget szórt a kávéjukba. Azóta nem olvastam az újságok bűnügyi rovatát, így bármi megtörténhetett.)

Elsusogtam a kívánságomat. Két ilyen, két olyan és egy amolyan jegyet kértem. Az olyannak és az amolyannak (diák, nyugdíjas) az árszabása ráadásul meg is egyezett.

Harmadszori diktálás után egy cetlire feljegyezte a hölgy a kívánságomat. Biz Isten azt hittem, hogy vissza kell majd jönnöm, mintha éppen valami tortát rendeltem volna, de nem, ez a rövidtávú (is) memória pótlására szolgált. De még így sem sikerül pontosan megértenie, mit is szeretnék. Lassan ránk esteledett, a parkolóóra mutatója lelki szemeim előtt, forgó propellerként jelent meg. Komolyan fontolóra vettem, hogy hátat fordítok az egésznek, de mint már említettem az elején, az előadáson megjelenésünk elvárt volt.

Telt-múlt az idő, de egyszer csak olybá tűnt, hogy vége szakad ennek a végeláthatatlan folyamatnak. Elém tettek hat, azaz hat jegyet. Én csak néztem, néztem, talán a könnyem is kicsordult, talán a zománc is lepattant a fogamról, de az angolkisasszonyoknál szerzett jólneveltségem megakadályozott abban, hogy hozzávágjam a monitort ehhez a … lényhez.

forrás:pixabay.com

Elsorolta, hogy mit kértem szerinte, ami sem számszakilag, sem minőségében nem felelt meg a valóságnak. Mikor ezt tudatosítottam benne, egyet kivett a stócból – az ötös számút – ami öt néző esetében akár aggályos is lehetne, hacsak nem hatból kellene kiszolgálnia. A székeket, ha ezen a humanoidon és a szabálytiszteletünkön múlt volna a következőképpen foglalhattuk volna el. 1-2-3-4 szünet, valaki más – 6. (Természetesen rugalmasak voltunk és amúgy is sok hagymát ettem, ezért senkinek az eszébe sem jutott, hogy beékelődjön közénk.)

Nem maradt más hátra, mint a fizetés. Közölte, hogy készpénz – tehát nem kérdezte, tudakolta, hanem közölte – én közöltem, hogy kártya, majd mondta ismét, hogy készpénz, majd mondtam ismét, hogy kártya. Nem tudom miben bízott. Maradtunk a kártyánál. Háromszor számolta át az öt jegyet – magától értetődött, hogy számológéppel - és három különböző eredményt kapott. Tudtam, hogy a matematika egy kíméletlenül egzakt és megkérdőjelezhetetlen tudomány, ezért csak vártam, míg feljön a nap. Nagy segítségemre volt – nem a napkeltésben – a sok jegyet vásárló, és sok rosszul kinyomtatott jeggyel bíró úriember, aki még mindig az irodában tartózkodott. Szinte utasította a pénztárost, hogy egy tételben, egyszerre – mert ötszörre szerette volna, ahogyan ki is nyomtatta a jegyeket – fizettesse ki velem az ellenértéket, hadd menjek, ők meg majd lekönyvelik, lerendezik (?) egymás közt. Ennek részleteire végképp nem voltam kíváncsi. Féltem, hogy olyat látok, amitől akár meg is vakulhatok, olyat hallok, amitől megsüketülhetek. Fizettem és futottam, ahogy a lábam bírta. Csak az autóban vettem észre, hogy 100, azaz egyszáz Forinttal így is elszámolta magát káromra ez az analfabéta (Paypass és érintettem, mit érintettem, nyomtam tapostam), de mit érdekelt már engem száz Forint. Ennek többszörösét is kifizettem volna, ha valaki megjósolja nekem, hogy ennyi időt és pénzt fogok elpazarolni. (Ezt is, de szépen mondtam!)

Hogy mennyit is? 325 Forintot. Ja, és 115 Forint tranzakciós díjat. Plusz az SMS ára. Tiszta haszon.

Legyen mindenki nyugodt: a hölgyet nem rúgták ki, nem oktatták ki, nem térítették észhez, de még csak a mérhetetlen ostobaságára, ügyetlenségére, mit ügyetlenségére, bénaságára sem hívták fel a figyelmet. Meg vagyok győződve, hogy ma is ugyanolyan halálos nyugalommal imitálja a munkavégzést, mint amilyen nyugalommal, szégyenérzet nélkül mehetett haza az afférunk után. És ilyen remek szakemberek sütik a kenyerünket, szerelik autóinkat, építik házainkat és nem sorolom, mert még feljelent valaki közveszéllyel fenyegetésért.