Egy kérdés. Ha valóban így van miért sértődnek meg az emberek egy kicsit markánsabb kritika hallatán?

Mi? Hogy nem sértődnek meg? Hogy nem csak azt nézik, mit is mond, hanem, hogy ki is az az illető, aki éppen beléjük döfi a lándzsáját? A közösségi oldalakon a napi bejegyzés után buksisimogatást várók fennen hirdetett hazugsága, nevezetesen, hogy ők mennyire nem adnak más ember véleményére - csak nem ilyen szavakkal - mind csupa hazugság. Kinek ír az ember, ha nem a reménybeli olvasóinak. Nem érdekel a véleményük? Miért nem tiltják le a kommentelési lehetőségeket sokan?

Nagyon is fontos az életünkben mások visszajelzése és nagyon rosszul viseljük, ha az nem kedvező. De ha csak a szépre és jóra áhítozunk, miért nem rajzolunk magunknak egy rózsaszínű, vagy esetleg lila varázsmesevilágot? Mert azért tenni kellene?

Így van! Mint ahogyan a kritikában megfogalmazottaknak is illene tudni érdemben ellent mondani, vagy éppen a kritikával érintett területet rendbe szedni.

Ja, csak, hogy ahhoz már meg kellene emelnünk a fenekünket, ahhoz már bele kellene tudni nézni a tükörbe, el kellene tudni viselni fogyatékosságainkat, hazugságainkat?

Természetesen az építő kritikáról és nem a pocskondiázásról beszélek. Nem azok kezét fogom, akik a másikat végső elkeseredésbe és kételyek szakadékába tolják, lökik.

Én az egyszerű, világos, érvrendszerekre épülő véleményalkotásról írok. Ami csak nyomokban található meg e szép országban.