Mindenszentek.

Ma, tegnap már megírták, holnap még esetleg írnak róla, összevetik a halottak napjával, hogy ez nem az és, hogy helyes-e vagy sem, milyen jó a munkaszüneti jelleg, de így meg a boltok vannak zárva, kivéve a multik.

Egyáltalán nem e körben szeretném tapasztalataimat megosztani, mert egyrészt nem érdekel, másrészt sok újat nem tudnék a témához hozzáfűzni.

Nos, miért is ragadtam billenytűzetet.

Délig befejeztük a temetőlátogatásokat. Forgalom nem volt nagyobb  - jelentősen - mint egy átlagos hétköznap reggel, annyi különbséggel, hogy a vasárnapi autósok is volán mögé ülhettek és valószínűleg a péntek összezavarta őket.

Tötymörgés, dugók kialakulóban, de huszáros vágással korábban indultunk egy órával, mint a város nagyobbik fele, így élve haza is értünk, ami nem valószínű, hogy mindenkiről elmondható. (Sajnos)

Az emberek, mint akinek elment a maradék esze is - ezt mással is bizonyítani tudom - mentek és mentek - olykor egymásnak is, elkönyvelve, hogy nekik jár a szabad tér és mindenki takarodjon, aki nem ők.

Egy öngyilkosjelölt kerékpáros páros - mivel ketten voltak az alanyok -  szépen komótosan - ez már egy Miskolchoz igen közel fekvő nagyközségben történt - egyik virágokkal szépen beültetett forgalomterelő deltába úgy fordultak be, hogy csak kitalálni tudtam merre akarhatnak menni. Lassan tekertek fiatal koruk ellenére, viszont azt rendületlenül a forgalommal szemben.

Mikor egy rövid duddantással kísérve igyekeztem megkerülni őket, mintha egy felemelt kéz középső ujja jelent volna meg a visszapillantó tükörben, mint ahogy pásztortűz ég őszi éjszakákon. Én  - a nap hőse - természetesen a deltát megkerülve kanyarodtam rá arra az útra, amit a forgalommal szemben bevállaló kerékpárosok még nem értek el a csodával határos módon. Megragadtam az alkalmat és le is leengedtem az ablakot, hogy mentális egészségük iránt érdeklődjek, de udvariasan megelőztek egy félhangos ordítással, miszerint: "Nem látod, hogy erre akarunk menni?!" A viszontválasz sem késlelkedett sokáig. Hiába nem jó azt túl sokáig érlelni, mert odakozmál: "Nem, közösülj vele (ide  meg nem határozott tárgyat kell érteni, pontosabban alanyt, mert baszni (jaj kimondtam) tárggyal még kuriózum körébe tartozik) , mert nem tetted, ki a kezedet így!" - és akkor mutattam, hogyan kell jelölni a haladási irányt, illetve annak megváltoztatására irányuló törekvést.  Istenemre nem vagyok büszke pórias kommunikációmra, de talán ezt még megértette szerencsés áldozatom. Ettől függetlenül nagy valószínűséggel a legteljesebb mértékig hidegen hagyta.

Kisvártatva a temetőhöz érve én barom európai akartam lenni a Balkánon, megálltam, hogy nagyszülőket és unokájukat átengedjem az út másik oldalára. Vesztemre. Ugyanis ők a kocsijukhoz igyekeztek és az útpadkán parkíroztak, ami zúzott kövel volt felszórva. Udvariasságomat a gyengeség jeleként kezelték, mert legalább 5 percig, 4 nyitott ajtóval megakadályoztak abban, hogy elhaladjak mellettük. Még véletlenül sem igyekeztek a beszállással, mintha az a legtermészetesebb, hogy epedve várom eltakarodjanak az útból. Szépen, komótosan beszálltak, megigazították az ülésmelegítőt, deréktámaszt és a periszkópot (feljegyezték a napi fogyasztást), ezzel megköszönve előzékenységemet. De nem is normális dolog, csak úgy, mindenféle előzetes levélben történő konzultáció nélkül, csak úgy váratlan helyzetbe hozni a honpolgárt. Tessék itt a böjtje, várhattam és a magát felkínáló parkolóhelyet is feltöltötték, amit ilyetén módon elérni képtelen voltam.

A következő csapás a pizzarendelés során ért. Beauty Card boldog tulajdonosaként időnként megteheti az egyszeri földműves, hogy rendel magának, főleg egy ilyen "nincskedvemsemmihezneszóljálhozzámjó" napon. Ez történt, mint már jó néhányszor korábban. Az viszonylag elvétve fordult elő, hogy a kiszállítás várható időtartamának végén hívnak fel, hogy elfogyott az egyik rendelt termék - tonhalas - és csak délután lesz (délután hívtam őket). Hamar megoldottam a gordiuszi csomót. Hawaii! És a pizza is lőn. Jelölve fizetni Szép kártyával méltóztatnék, majd a kézbesítéskor: "-Jaj nem hoztam a terminálom!" "- Semmi gond kifizetjük kp.." "-Á tessék hagyni, majd visszajövök!" - és az ember kezdi visszanyerni a hanyatló társadalom egészébe elvesztett hitét, hogy lám ilyen is van?! Megbízik bennünk - mondjuk a nejem egy fokkal bizalomgerjesztőbb és ő nyitott ajtót - és meg is ehetjük és visszajön?! (mármint a pizzás) Wow!!!

Persze ne feledjük ez egy magyar történet! Kisvártatva - két óra múlva - vissza is ért hétköznapi  hősünk, hozta a terminálját és....és megkérdezte -szintén a nejemtől - hogy szabad-e többet beütnie. Tetszenek érteni?! Borravaló. Majd két órát vártunk a máléságuk miatt a kajára, ami nem is az volt, amit szerettünk volna, hanem kompromisszum eredménye. Az egyik kicsit meg is volt égve. Két óráig nem mozdulhattunk otthonról, mert várni kellett ezt a szerencsétlen flótást, aki jöhetett volna három óra múlva is, majd megkérdezi, meg meri kérdezni, megfordul a fejében, hogy az extra szolgáltatásokért, a megelégedés kifejésére szolgáló eléggé el nem ítélhető borravaló (hálapénz, paraszolvencia stb.) intézményét kívánjuk-e gyakorolni.

Nem kívántuk.

Több bosszúságról nem számolok be, mert már elzsibbadtak az ujjaim.

Ilyen vidáman telt november első napja. Aki nem hiszi járjon utána!