2013. nov 02.

November másodika, avagy cselendzs déj á la Diósgyőr

írta: Bonyolító
November másodika, avagy cselendzs déj á la Diósgyőr

Egy hétköznapi hős vallomásai

Ebéd közben megállt a kezemben a kanál, majd a villa is. Nem szabad étkezés közben tévét nézni, sőt egyébként sem.
Egy olyan műsor ment, amiben 20 ember kergeti a labdát és amikor utoléri újból elrúgja. FTC-DVTK meccs, valahogy így próbálta a kommentátor aposztrofálni ezt a megrázó eseményt. Diósgyőri vagyok, de, vagy éppen ezért a pofámról lesült a bőr. Ilyen zakót kapni azért nem minden csapatnak sikerül.

Ez már művészet. Az nem derült ki, hogy milyen sportágat űztek a fiatalok a gyepen, de foci nem lehetett, hiszen olyat már láttam az Eurosporton és abban szaladgáltak, mozogtak és nem aggastyánként vánszorogtak egyik vonaltól a másikig. Még egy megkülönböztető jegy fellelhető volt: a koncepció. Tehát nem csak úgy megtörténtek a dolgok, hanem irányítottan játszottak a futballisták. Itt ez olyannyira nem volt jellemző, hogy a labda sem pattogott, de még csak nem is gurult. Az egész olyan volt, mint amikor Csipkerózsika és becses családja, valamint az egész királyi udvar épp álomba szenderülni készül. Ezért akadtam el az evéssel, de legalább kevesebbel jól laktam, mert mindent háromszorosan megrágtam, nyállal jól elkevertem stb. stb.
Igazából nincs is jelentősége a mérkőzés jellegének, aminek biztosítására a város költségvetésének felét elköltötték, hiszen ide kellett toborozni egy hadseregnyi rendőrt. Tették is a dolgukat szépen. A városba vezető utakat elállták, ellenőriztek, így még a tolvaj szarkának is másfelé kellett vennie a repülési irányt. Reggelre, de legkésőbb hétfőre megtudjuk, hogy a meccs közben, alatt, amíg ugye rendőr máshol nem volt fellelhető, hány lakást törtek fel, hány hét végi házat fosztottak ki, de ne legyünk kicsinyesek, mert megérte. Valakinek biztos.
Az én történetem ott kezdődik, hogy 1997-tól lakom a stadion közelében, így gyakorlatilag ingyenes „élvezője” lehetek e sátoros rendezvényeknek. A fene tudja miért, de én ilyenkor valamiért nem szoktam otthon maradni. Talán az utcán parkoló autót, talán a dobhártyáimat féltem. Nem tudom.
Ma sem történt ez másként. Tudtam, hogy égszakadás és földindulás közeledik, ezért kitaláltam, hogy ma lesz halottak napja és tényleg. Szépen elutaztunk vidékre, de a rangadó végére már sikerült visszakeveredni a városba. Még az utcánkba is be tudtam hajtani, pedig az ilyenkor a csodával határos. Holnap be is dobom Szent Antalnak az ötszázast, csak el ne felejtsem.
Hogy egyik szavamat másikba ne öltsem épp akkor sikerül kiszállnunk, amikor egy hunokról szóló film forgatása zajlott. Egy csapat sakál vonult az úttest közepén a közelben parkoló autójához. Meg is lepődtem, mert nem tudtam róla, hogy a hunok sört ittak volna, vikingek pedig nem lehettek, mert bár szarvaik biztosan lehettek – ha az asszony pátyolgatása helyett ilyen impotenciát okozó tömegrendezvényt választottak, valaki más tette székes fővárosunkban helyettük a dolgát (ehe, ehe) – de ez nem látszott a sisak hiánya miatt. Kiderült, hogy a nemes és méltán győztes – vakok között a félszemű a király - ellentábor képviselői merészkedtek be az anyaországba, de félelemnek és az értelemnek nem láttam nyomait az arcukon, ami gyakorlatilag megegyezett egy nagy szájjal, amely csak akkor hallgatott el, amikor vedelt. Kíváncsi lennék, ha mondjuk szeretném a focit és mondjuk a Ferencvárosban végigvonulnék egy meccs után hasonló stílben, hány ízre szednének szét kettő perc alatt áfával együtt.
Mielőtt beültek az autóba még volt erejük gondosan elhajigálni a sörösüvegeket és egyiküknek ezt a készséget az úttest közepén állva a gravitáció kényére-kedvére bízni.
Nem tört szét csak ezer darabra, amiből sikerült a járdára rugdosni 3-4 nagyobb szilánkot, az útpadka mellé nem tudom mennyit, mert a levelek közé keveredett, de hagyott az úriember jócskán az úttest közepén is.
Nem tartott tovább 20 percnél a 70 %-át összeszedegetnem, mert balga módon épp arra szoktam autózni – önzés – ismerőseim is arra szoktak autózni – altruizmus – gyerekek, idősek, meg úgy általában mindenki arra szokott járni, aki Istennek hála tud járni. Én nem vagyok, csak egy szimpla, egyszerű, szürke, hétköznapi hős, de úgy éreztem nem esik le a karikagyűrű a kezemről, mert nincs nekem olyanom, illetve van, csak már 1998-ban kihíztam, ezért, ha akarnám sem tudnám felvenni.
Szépen összeszedegettem hát szájamban egy elemlámpával a szétszóródott cserepeket, szilánkokat – de még jócskán maradhatott, mert a közeledő autók kerekei alatt meg-megcsikordult az üveg. Megkerestem és a 20 méterre lévő szelektívbe szállítottam a sörösüvegeket is. Majd kihúztam magam, virtuálisan megveregettem a saját vállamat és egy alig használt seprűről kezdtem fantáziálni, amivel minden szemetet össze tudnék seperni, egy kis kopott lapátot, amivel fel tudnám emelni a mocskot, hogy a konténerbe dobhassam. Micsoda álmok, micsoda vágyak! Nemhiába, szegény ember vízzel főz. Van akinek győz a csapata és zúz, van akinek veszít és zúz és vannak nagyon sokan – köztük én is – akik legszívesebben a két tábor azon tagjait zúznák, akiket éppen el tudnak kapni.
Ez az álom nem teljesülhet, mint ahogy az sem, hogy spontán, a hadsereg, vagy a Nemzeti Gárda bevetése nélkül, sok millió Forint felemésztése nélkül, kilengésektől, atrocitásoktól, súrlódásoktól, rendbontásoktól mentesen lebonyolódhasson egy rendezvény, legyen az diszkó, karnevál, utcabál, vagy meccs. Olyan harmonikusan, szépen, kiegyensúlyozottan, ahogy a szilánkok szétterültek a földön, hogy visszaverhessék halvány csillogásukkal az ébredező köztéri lámpák álmos fényét.

Szólj hozzá

hős bosszúság butaság pofátlanság