Sok minden szép és kevésbé szép elmondható a közszféráról, de az biztosan nem, hogy önálló, megvalósítható  ötletekkel rendelkező tagjai a mindennapi munkavégzésükkel, hovatovább életvezetésükkel el tudnának szakadni a „cég“ elvárásaitól (továbbiakban parancs). Nincsenek magányos farkasok, illetve nincsenek pozícióban olyan egyéniségek, akik ne adj isten szakmai hozzáértéssel közelítenének a kitűzött feladatokhoz. Őket általában negatív példaként szokták felemlegetni a nyeretlen kétéveseknek, akik viszont egy árva szót sem hisznek el a mendemondákból, mert bizony ez az a generáció, aki senkinek nem hisz el semmit és mindenféle patetikus faszságokkal nem lehet megetetni. Ennek folyománya, hogy nagy ívben szarnak az elvárásokra és csak addig eszik az állam kenyerét, amíg nagyon muszáj. Őket pénzzel, bármikor, bárhová. (Akinek a közSZOLGÁk kiszolgáltatottságával kapcsolatban más tapasztalatai vannak, legyen olyan jó, hogy értesít, illetve állást szerez nekem.)

Nem jellemzi tehát a közszolgákat a választás szabadsága semmilyen körülmények között, egyet leszámítva - „Ha nem tetszik, el lehet húzni”. Az ilyen sikeres, jól felépített konfliktuskezelő technika általában meg is hozza a kellő eredményt, köszönve az erősen beszűkült  munkaerőpiacnak. Most azonban egy kedves kezdeményezésről szeretnék írni, ami kicsit összekuszálta vérnyomásom asszisztolés értékét.
Multireklámok tucatjaiból és a televízió fizetett hirdetéseiből megtudhattam, hogy mennyi hozzám hasonló önzetlen ember járult hozzá a legrászorultabbak üdültetéséhez azzal, hogy Erzsébet utalványban kértük ki a Cafeteria részünket. Miközben egy könnycseppet morzsoltam el a szemem sarkában, lepergett bennem a választható szolgáltatások listája. Erzsébet program és slussz. Közszolgaként körülbelül ezek közül lehetett különféle felosztásban nyilatkozni. A különbség csak az adótartalomban és a felhasználási lehetőségekben mutatkozott meg. Nem állítom, hogy bármelyik aspektusból vizsgálódva kielégítő megoldási halmazokat lehetett a kupac aljáról a felszínre kaparni. Most mégsem az zavar, hogy egy „szimpla munkavállaló“, akinek a munkáját ugye az állam nem ismeri el olyan áldozatosnak, mint egy fix béres aktakukacnak gyakorlatilag dupla akkora összegből gazdálkodhat alsó hangon, mint egy nagyon megbecsült tanár. Én magát a béren kívüli juttatások rendszerét is hibás elgondolásnak és visszaélésre okot adó körülménynek tartom, de én egy egyszerű lélek vagyok, aki a fizetésének a bruttójára nem, csak a nettójára kíváncsi. (Mottóm: Ne segélyt adj, hanem fizetést!)

Az a cinikus, pofátlan és roppant drága kampányt, amit egy alternatíva nélküli választás eredményének megideologizálása érdekében lefolytattak, szabályosan bűnnek tartom erkölcsi és jogi értelemben is. Több millió forintért nem vagyok kíváncsi rá, hogyan vettek el tőlem több milliót, valamiféle homályos célra. Úgy tenni, mintha a közszolgálatban dolgozóknak lenne lehetősége választani, akár csak abban az egy kérdésben is, hogy akarnak-e másokon segíteni, vagy csak a családjuk orrát kívánják a víz felett tartani, gusztustalanság tetőfoka.
Lelki szemeim előtt látom, mikor a NAV a kiszabott büntetés mellé egy prospektust csatol, hogy a beszedett bírságpénzből hány új stadiont építettek, vagy éppen hány tankönyvellátásért felelős és alkalmatlan személynek - hibák sorozata után -  mennyi prémiumot folyósítottak.

A kérdés azon túlmenőleg, hogy miért nem tépkedi le a lakosság ezeket a felháborító plakátokat, miért engedi,hogy hülye gyerekként bánjanak vele az, hogy van-e még lejjebb.
Bármennyire is fáj ezt kimondanom, de van.